top of page
Search

Ébredés a spirituális mátrixból avagy az integritás útja (3. rész)

Megígértem magamnak, hogy az Integritás útja című cikkeim záró részét még idén megírom. Ez természetesen azért vicces, mert az előző részeket sem én írtam, egyszerűen csak megjelent egy erő és kiömlöttek a szavak ok nélkül. Csendben ülök hát, ölemben az egyik kedvenc kristályommal .... és várok… várok. Várok a szavak, az írás megjelenésére. Aztán a várakozást is elengedem és hagyom, hogy csak legyek. Végtelen űr, végtelen csend. Egy ideje már azt észlelem, hogy az elme olyan csendessé, olyan végtelenül csendessé vált, hogy szinte már fura. Néha-néha énekelget a háttérben, vagy mantrázik, esetleg valami vicceset idézget, amin elkuncogok, de mindezt csak nagyon halkan, mint üres szobában a földre ejtett tű hangja. Egyébként is feltűnt ez a jelenség, azonban amikor emberekkel beszélgetek, még nyilvánvalóbbá válik. Hallgatom a másikat – igazából csak hallgatás van – aztán hirtelen megszólalnak odaát: „És te hogy vagy? Veled mi van?”. (Zavarba jövök. Belül végtelen csönd, a figyelem befelé fordul, keresem a választ, de nem találok senkit, akivel valami lenne. Nem találok történetet. Az elmúlt hónapokban sokszor próbáltam erőltetni a memóriám egy korábbi eseményt felidézve, amit megoszthatnék. Mégha aztán meg is osztottam, sosem éreztem valóban igaznak. Mi lenne számomra a szívből jövő válasz?...) „Jól vagyok” – mosolyodom el. „Tényleg jól.”

Lehunyom a szemem és csak hallgatózom. Annyira mámorító ez a csend, ez a végtelen, ez a történet nélküliség. Talán ma semmi nem fog születni a forma szintjén belőlem, talán csak így fogok ülni, áldottsággal a szívemben, zenét hallgatva. Aztán… eszembe jut a tavalyi Karácsony. Az a pillanat. Ó, igen. Ahogy Szentestén ott ültünk a fa körül. Jobbra a Nagymamám, balra Apukám, mindketten a hivatalos orvosi diagnózis szerint halálos betegen. Remegő ajkak, összeszorított fogak és könnyes szemek. Az egész család pillanatok alatt robbant fel, mindenki mindenféle tudatállapotban van egyszerre. S néha beáll a csend. Amikor már nincs mit mondani. Ülök és nézem az arcokat, a fényeket, érzem magam és figyelek. Öten ülünk a fa körül, hatodik a Halál illata. Hányszor találkoztam már vele, éreztem jelenlétét… most azonban nem csak én érzem, hanem a többiek is. Szívet repesztő élmény. Engedem bele magam. Teljesen megengedem, hogy érezzem, hogy lehet ez az utolsó Karácsonyunk így, együtt. Az én szemem is elfutja a könny, de nem állok itt meg, süllyedek tovább, mélyebbre, mélyebbre… a szív repedés alá, még mélyebbre, a könny alá, a tehetetlenség alá, a veszteség alá, az értelem alá. S ekkor az elmúlás legmélyén, a halál érzetének legaljáról, feltör vakító erővel és ellentmondást nem tűrő ragyogással: Az Élet. A föntről süllyedő Halál és az alulról emelkedő Élet összecsap a szívemben és egy felfoghatatlan egységben kitör belőle.


A szeretet, öröm, szentség és teljesség olyan dimenziója nyílik meg, amelyre nincsenek szavaim. A mélységes hála írja le talán a legjobban. Mélységes hála azért, hogy itt lehetek, hogy szerethetek, hogy ez a pillanat, ez a Maya, ez az illúzió-valóság, ez a gyönyörűen szörnyű álom létezhet. Hogy láthatom ezt az álmot, álmodhatom, egész lényemmel részt vehetek benne. , ez az illúzió-valóság, ez a gyönyörűen szörnyű álom létezhet. Hogy láthatom ezt az álmot, álmodhatom, egész lényemmel részt vehetek benne. Hogy amikor igaz valójában akarom tapasztalni, ellenállás nélkül, akkor mindig, mindig feltárja magát, igaz természetét, mely nem más, mint a szentség, a szeretet. Olyan végtelen szentség, mely minden formának helyet ad, s mely minden forma alfája és omegája. A születés és a halál kapuja pedig olyan kegyelmi lehetőség, ahol még annak is feltárulhat ez a szentség, aki soha nem hitte vagy tapasztalta azt.

S most, így egy évvel később, egy újabb Karácsonyhoz közeledve látom mennyi forma hullámzott át ezen a téren idén: fájdalom, düh, elárultság, tehetetlenség, kétségbeesés, betegség, veszteség – öröm, nevetés, boldogság, tisztánlátás, bizalom. Azonban ez a felismert szentség egyre csak mélyült és mélyült. S mint egy most születő Lény, mely formát ölt az anyag világában, úgy ölti magára a szentség lassan kabátként ezt a testet, amit valaki Csetverikov Annának nevezett el. S ellentmondást nem tűrően dobja ki, emészti föl és hatja át mindazt, ami még a sötétségben tartózkodott. A szentség, a semmi újjászüli magát, mert önző módon mindent magának akar tudni, minden lélegzetemet, minden lépésemet, minden szavamat. Csak a Semmi marad, s mégis, semmi nem lehet az enyém – a szentség sem és én sem. Egyedül Ő maradhat. Ez a legnagyobb Kegyelem.

(2018. december 10-i írásom)

94 views0 comments
bottom of page