top of page
Search

A tél valódi ajándéka

Updated: Feb 2, 2022

Azt hiszem ez életem első tele, melyet annak élek meg, amiről szólni hivatott...

Világéletemben szerettem a telet, imádom a hófödte tájakat, a hó ropogását a talpam alatt, a jégkorcsolyázást, gyermekként egy jó szánkózás után átfagyott tagok felmelegitését a meleg kályhánál.

Ahogy azonban az elmúlt évtizedekben elkezdett átalakulni az éghajlat, az én hozzáállásom is megváltozott. A hó hiánya, s helyébe megjelenő elnyújtottan ködös, vizes hetek, a szürke égköpeny, a rövid nappalok és hosszú éjszakák nem lelkesítettek már felnőtt éveimben.

Én is egyike lettem azoknak, aki fejben a jövőbe rohanó narratívát forgatják Karácsony végétől kezdve, a "Boldog Új Évet, már csak két hónapot kell kibírni és itt a tavasz!" vagy a "Új év, új élet, kezdhetjük tervezni a nyári utazásokat!". Ha nem is rohantam ennyire előre, akkor is január elején már tervezgetni kezdtem, kényszerítve magamat arra, hogy ötletekkel és inspirációkkal telve vessem bele magam az új évbe.

Kultúránkban már elterjedt szokássá vált az évet többé kevésbé tudatosan zárni, azonban én nemrég ismertem csak fel, hogy az évet lezárni és az évet összegezni két különböző energia.

Tavaly év végén minden kis porcikámban éreztem, hogy nem állok készen az új évre. Nem voltam teljesen tudatában annak, hogy mit rejt lelkem mélye, de sejtettem, hogy mindazt, ami 2021-ben történt bennem - s a világban - nem lehet egy rövid, év végi zárással lecsengetni, magam mögött hagyni.

Habár az elmúlt tíz év során rengeteg csendes elvonuláson vettem részt, mégis szervezett elvonulás hiányában nehéz volt megengedni magamnak tíz napnál hosszabb pihenőt. Ezért valami szépen elintézte bennem, hogy beteg legyek.

Így vált az elmúlt egy hónap, s ezzel az újévújélet január, életem egyik legmeghatározóbb és legszentebb időszakává. Egy igazi négy hetes, magamnak adományozott utó-karácsonyi ajándék.

A befelé fordulás és a testem megbetegedése elhozta számomra mindazt, amire szükségem volt. A folyamatom végén pedig csak egy dologra tudtam gondolni: Istenem, miért nem ajándékozzuk meg mindannyian magunkat ezzel?

Miért gondoljuk azt, hogy kegyelmi állapot csupán a gondtalan, felhőtlen tavasz, -s nyár illatú érzések és tapasztalások lehetnek?

Mert valljuk be, hiába lettünk nagyon tudatosak, nem szeretjük a Lélek sötét éjszakáját és nappalait.

Ami azonban feltárult számomra ebben a hónapban, értékesebb ajándék volt, mint leggyönyörűbb pillanataim csodája.

Engedtem magamat teljes csendbe hullani. Engedtem magamat semmit tenni. Nem napokig, hanem hetekig.

S ahogy teltek a napok, feltárult emberi szívemnek minden olyan része, ami megértésre, gyógyulásra, együttérzésre, pihenésre és feldolgozásra várt.

Így hát visszavontam minden energiámat a külvilágból, vissza minden emberi kapcsolatból és lelkem útmutatását követve szigorúan csak a saját energiámmal voltam együtt.

Nap, nap után sírtam. Zokogtam, fájtam, szomorú voltam. Nap, nap után ébredtem égően feltépett sebbel a szívemen, sebbel mely elárult volt, s keserű.

Könyveket olvastam és zokogtam. Filmet néztem és zokogtam. Semmit nem csináltam és zokogtam. Emellett pedig rengeteget aludtam. Aludtam reggel tízig, délig, délutánig ha épp erre volt szükségem. Nap, nap után. Engedtem magam fájni, engedtem magam égő sebként létezni, szomorúnak lenni, gyászolni, keseregni, végtelen érzékenységgel lebegni, világok határán, áttetszően, mint élők és holtak közt a fátyol. Engedtem, hogy napjaim erről szóljanak: a merengésről, kontemplálásról, megértésről, feldolgozásról, gyógyulásról. Olvasásról, film nézésről, halk sétákról, mély belső beszélgetésekról, szívet felemelő, ragyogó színű naplementékről. Könnyekről. Megérkezésről.

Csodálatos volt, kihívással teli, megrendítő, felkavaró, sokkoló, kimeritő, szívettépő, fájdalmas, feloldozó. Emellett pedig végtelen hálával átölelő, ahogy mindezt megengedtem magamnak, kritika nélkül, elvárások nélkül, megoldás keresése nélkül, anélkül a nyomás nélkül, hogy "mikor lesz már vége".

Így mindez beavatássá, áldássá vált, tisztábbá, erősebbé téve a Lelkem, s gyengédebbé, mélyebben szeretőbbé és nyitottabbá a szívem.

Ekkor értettem meg, hogy mi a különbség évzárás és az év összegzése között. Most már valóban készen állok, s újult erővel tudok jelen lenni önmagam, s a világ számára.

Szívből kívánom az új évre mindannyiunknak azt, hogy észre tudjuk venni, mikor van szükségünk az összegzésre, feldolgozásra.

Pihenésre, megállásra. Önmagunkkal-létre.

Kívánom azt is, hogy mindezt meg is engedjük magunknak - bármeddig tart.

Hadd szóljon a Tél ismét arról, ami az valójában: csendesség, megpihenés, befelé fordulás, hazatérés, halál, lebomlás - hogy végül valódi legyen az újjászületés is.

Áldás,

Anna Divya



42 views0 comments

Recent Posts

See All
bottom of page