Search

AZ ŐRZŐ | IV. fejezet – „Sorsom a csillagokban”


Hisztérikusan felnevettem. Hangerőmnek volt egy csöppnyi túljátszott drámai íve. Persze, hiszen nem is tudtam volna másképp kifejezni az elhangzott mondat abszurditását. Szimpatikus ez a nő, de azért ami sok, az sok...

Ezt elismételné még egyszer? – kérdeztem két vihogás között, miközben megpróbáltam nem leesni a székről. Az asztrológus rám nézett, kissé összeráncolta a szemöldökét, megköszörülte a torkát és így szólt: – Azt mondtam, hogy a szüleiddel lelki kapcsolatot kell kiépítened. Ez az egyik életfeladatod.


Tehát mégis jól hallottam. Komoly arcára tekintve hangos röhögésem alábbhagyott és közepes mosollyal, kissé palástolva cinizmusomat azt válaszoltam, hogy ez biztosan nem fog megtörténni. Nemcsak, hogy ebben az életben nem, de ebben az évezredben sem. Sohasem.

– Pedig benne van a képletedben.

– Előbb fogok elbiciklizni a Holdra. Na jó, hogy egy kicsit reálisabbak legyünk, valószínűleg el fogok költözni egy másik kontinensre hamarosan és maximum egy évben két napra fogom őket látni. Még az is sok lesz....

– Pedig muszáj lesz, mert...

Nem bírtam tovább. Szavába vágva elkezdtem hadonászva magyarázni, hogy anyámat csak úgy hívom magamban, hogy Hitler, apámat pedig úgy, hogy Sztálin. És ezzel mindent elmondtam róluk és a gyerekkoromról. És még bele is csempésztem egy kis abszurd humort, lévén, hogy édesanyám zsidó származású, apám meg orosz. Úgyhogy nekem elhiheti, hogy a lehetetlen, az lehetetlen.

Büszkén dagadó mellel néztem az asztrológus szemébe, zsenialitásom dombján feszítve, mint valami csavaros eszű, gúnyos kiskakas.

– Értelek... – válaszolta csendesen. S ezután elhangzott a későbbi életemet gyökeresen átalakító első mondat: – Az a baj, hogy életek óta tolod ezt a feladatot.

Megállt bennem az idő. A kiskakas leesett a szellemi szemétdombjáról, arroganciájával együtt. Ez volt az a varázsmondat, mely szinte feltépte a felejtés fátylát. Belső világomban életek mozija pergett le egy szemvillanás alatt, felfoghatatlan gyorsasággal. Talán egy perc telt el ezután, talán millió év is, mire kinyílt a szám: – Akkor muszáj lesz most megcsinálni – nyögtem ki. – Nincs időm egy következő életre.


Szavaim óriási súllyal nehezedtek rám. Kimondásukkal megszületett a döntés. – Ha ennek vége, fel kell majd hívnom anyámat – gondoltam, s már az ötlettől is rosszul voltam. Csak akkor fogom tudni megcsinálni, ha elmondom ezt neki is... Őt ismerve minden alkalommal, amikor nem azt csinálom majd amit ő akar, és idegbeteg leszek vele, fejemhez fogja vágni az ígéretem. Muszáj, hogy emlékeztessen a döntésemre! Micsoda móka lesz.


Akkor még nem tudtam, hogy később ez a hozzáállás lesz az, melynek köszönhetően folyamatosan a lehetetlenből lehetségeset fogok létrehozni. Feltártam egy kapacitást magamban, egy erőt, mely ha szíve mélyéből dönt, megállíthatatlanul halad a célja felé. Az asztrológiai képletemben az egyik legnagyobb nehezítés az, hogy ellenerőben kell dolgoznom, s ez egész életemre igaz volt azelőtt is és – habár nem tudtam – később is. Ennek köszönhetően azonban megtanultam fejet hajtani a kihívások előtt, a szembenálló hatásokat arra használni, hogy még tovább erősítsem saját belső erőmet és végül oda vezetett, hogy teljesen lényegtelenné vált: támogatva vagyok-e egy ügyben vagy sem.

Képessé váltam arra, hogy külső megerősítés nélkül haladjak bátran az utamon.


– Kérsz egy teát?

Megráztam magam, mint aki álomból ébred. A múltat láttam vagy a jövőt? ... Az asztrológus kedvesen mosolygott, a bögrére, majd a képletemre mutatott. – Elég megdöbbentő képleted van, pusztán a jelenléteddel fel tudod emelni egy ember vagy egy hely rezgését. Úgy, hogy erről nem is tudsz egyébként...

Nem tudtam, hogy államat a padló felé közelítsem, avagy újabb hisztérikus röhögésbe törjek ki. Az opciókat latolgattam, miközben szemem próbálta felmérni a nő arcát. Tekintete elgondolkodóan gondterheltté és kissé álmodozóvá vált. A távolba nézett, ki az ablakon, miközben így szólt: – Ezzel a sok bolygóval ... egyértelmű, hogy spirituális tanítónak kell lenned.

Ezúttal már valóban leestem a székről úgy nevettem. Hahotázva fetrengtem a földön, épphogy csak nem csapkodtam a hasamat.

– Spirituális tanító? Én?? Hát úgy szét vagyok esve, hogy arra nincs is magyar szó. Isten tudja csak hányszor akartam már gondolatban meghalni, hogy napi szinten az őrület szélén táncolok mindazzal amit látok, érzékelek, s mégsem értek...

Azt már csak gondolni mertem, hogy a személyiségem tele önutálattal, undorral magam felé, szégyennel és bűntudattal, az önbizalmam a béka segge alatt 10 emelettel. Méghogy én? Azt sem tudom merre van az előre....


Kati együttérzően tekintett rám, s talán most először mosolyodott el igazán. – Hallottál már a kineziológiáról? Lehet érdemes lenne elnézned egy tanfolyamra...


2007 márciusa. Életem első kineziológiai képzésének első óráján ülök huszonegy évesen. A tanár a test és lélek kapcsolatáról beszél. Folyamatosan peregnek a könnyeim. Mit csináltam ezidáig, mivel töltöttem az időm?! Erre vártam egész életemben... Körbenézek a teremben. Szinte mindenki tíz-húsz évvel idősebb nálam. Nyelek egyet. Egyszerre érzem magam végtelenül gyermekinek és egyszerre végtelenül öregnek. Az oktató minden elhangzó mondata után azt veszem észre, hogy halkan rebegem magamban: – De hiszen én ezt tudom... ezt mindig is tudtam....

De hát honnan tudom...?

Az utazás elkezdődik befelé...

55 views0 comments

Recent Posts

See All