Search

AZ ŐRZŐ | II. fejezet – „Elhagyni a járt utat…”

Updated: Mar 11, 2021


Színésznek készülök nyolc éves koromtól kezdve. Meg akarom mutatni a világnak az emberi érzések sokaságát, a lélek mélységét. Le akarom rántani a leplet a hazugságról, láttatni akarom azt, ami az ember fejében és szívében végbemegy. Úgy, ahogy én látom, mintha röntgenszemekkel élnék. Imádom, ahogy a színpadon kimondja mindenki azt, ami van, s a szereplők átlátszóvá válnak. Az ármány ármánykodik, a szerelmes sóhajtozik, a hazug színlel. Oly tiszta minden.


Ám én még mélyebbre akarom vinni a közönséget, rendezésemmel nyitni akarom a szívüket, színpadon elhangzó szavaimmal, s arckifejezésemmel meg akarom érinteni a lelküket. Arra vágyom, hogy egy darab végeztével nemcsak jóleső szórakozás fáradtságával, hanem egy megváltozott szemlélettel hagyják el a színházat. Erről álmodozom nyolc évesen. Az életnek azonban más tervei vannak velem. Sokat kerülök színpadra, mégsem leszek színész, később sokat rendezek, s vagyok kamera mögött - mégsem leszek rendező. Látszólag. Azonban kamaszkoromig kiolvasom a magyar-és világirodalomban fellelhető híres és kevésbé híres könyvek többségét. Igazából minden értékes szabadidőmben olvasok, éjjel és nappal.


Imádom a dialógusokat, imádom olvasni az emberek lelkében zajló folyamatok leírását. Boldoggá tesz az, hogy a függöny mögé tekinthetek ezeken a műveken keresztül. Tizenhét évesen megírom Goethe Faust-jának és Madách Imre Az Ember tragédiájának összehasonlító elemzését. Fel kell olvasnom az egész osztály előtt, érzem a kínos értetlenséget, koravén elemzésemet irigység és unalom fogadja. Mélységesen szégyellem magam.


Egyetemre kerülök, a magyar órák mellett színház-és filmművészetet hallgatok. Az egyik órán oktatónk felteszi a kérdést: Ki mit gondol arról, mi az élet értelme?


Leírhatatlan izgatottság fog el, s a felvetett téma hallatára majd kiesek a padból: végre felnőttek között, végre arról fogunk beszélni, ami valójában számít! Mindenki némán mered maga elé, karom már a magasban, szinte integetek a tanárnak, majd miután felszólít megosztom vele és mindenkivel a látásmódom. Arca elkomorul. A többiek felém fordulnak, kissé gúnyos, kissé lenéző, nevető fintorral néznek rám.


"Nos... hogy is hívják Önt? - Csetverikov Anna... - Kedves Cset... Anna. Válaszából egyértelműen kiderült, hogy Ön nem olvasta el F. Z. T. White 1763-ban íródott "XY" című művét (most improvizálok, fogalmam sincs már, hogy kit említett akkor), mert akkor tudná, hogy az 573-ik oldal 2-ik bekezdésénél azt mondja, hogy.... Úgyhogy ez most egy 1-es, jövő órára pótolja."


Az érzés, ami akkor keresztül futott rajtam leírhatatlan, s szavakba önthetetlen. Egy módon tudom csak kifejezni: óra után kilépek a teremből, aztán az épületből. Soha többé nem mentem vissza az egyetemre.


Akkor még nem tudtam, hogy döntésemmel magam mögött hagyok mindent, ami ismert, mindent, amit valaha tanítottak. A társadalom megtartónak tűnő szerkezete lassan bomlik szét körülöttem, éjszakánként pánikrohamokra ébredek. Azonban már nincs visszaút. Képtelen vagyok tovább hazudni magamnak.


2006-ot írunk, s én elhagyom a járt utat a járatlanért. Nem tudok róla, de az ébredés elkezdődik...

32 views0 comments

Recent Posts

See All