Search

Kiút a betegség félelem-kultuszából

Updated: Feb 2

Éppen betegen fekszem itthon.

Azaz, túlzás, hogy feküdnék, ma már rávettem magam, hogy jógázzak egy órát. Tekintve, hogy lázas vagyok, ez elég viccesen hatott: egy szimpla karkörzéstől folyt rólam a víz. Mégis nagyon jól esett, éreztem hogy szüksége van elgyötört tagjaimnak a lágy mozgásra.

A záró meditáció pedig meghozta azokat a gondolatokat, amelyek pár napja forognak bennem.

Az elmúlt két évben több szó esett társadalmunkban az egészségről és betegségről, mint talán valaha. Ennek fényében elkezdtem észrevenni saját életemben azt, ami eddig sosem tűnt fel: hogy ebben a témában mindent kicsit másképp látok.

Viccesnek hangozhat, de valójában nemrég jöttem csak rá arra, hogy miért.

Gyermekkoromtól kezdve úgy nevelkedtem, hogy gyógyszert szinte soha nem láttam. Az, hogy háziorvosnál vagyok Édesanyámmal, egy igencsak távoli emlék, a múlt ködébe vész. Ha jól emlékszem fájt a hasam, azt nyomkodta a doktornéni. Végül valószínűleg széttárta a karját, hogy ez van, mit lehet tenni. Szerintem az volt az utolsó alkalom, hogy oda mentünk...

Ha fájt valamim, ki kellett bírni. Ha lázam volt, hideg fürdőbe dugtak (azt is ki kellett bírni). Ha fájt a gyomrom, ittam Neurosan port. Ha fájt a fülem, kaptam bele aloé növény nedvet. Ha fájt a torkom, vagy köhögtem, kaptam propolisz cseppet. Ha felhorzsoltam a bőröm, vagy leégtem a napon, kaptam körömvirág krémet.

Később a kilencvenes években a bátyám súlyos Lyme-kórt kapott, amiről a legtöbb orvos még nem is hallott, világszinten diagnosztizálni is később tudták csak. Ekkor ismertük meg azt az orosz orvos-természetgyógyászt, aki biorezonanciával kezelni kezdte a bátyámat és végül az életét mentette meg. Azóta is hozzá jár az egész család, ha valami bajunk van.

Életem során több súlyos -és életet fenyegető betegségen mentem át, melyekben egy volt a közös: a hagyományos orvoslás nem tudott meggyógyítani. Minden esetben két vonal segített: az úgynevezett "alternatív" gyógyászatok és a betegség lelki hátterén való munka.

A legsúlyosabb pillanatban pedig a Teremtő.

S mivel mindez a legtermészetesebb számomra, ezért sokáig csak azt vettem észre, hogy nem értem: miért mennek az emberek hagyományos orvosokhoz? Miért mennek az emberek állami kórházakba?

Vakartam a fejem töprengve, sokat.

Minden tiszteletem az orvostudományé, amikor szabni és varrni kell. De egyéb esetekben még megfelelő diagnosztikai eszközeik sincsenek ahhoz, hogy képesek legyenek megállapítani a probléma okát. Nemhogy kezelni azt.

A párom 2020 tavaszán rosszul lett a szívével - a karantén alatt. Minden zárva volt, ráadásul a szíve problémás terület születése óta. Bementünk a helyi kórházba, ahol 24 órás EKG és infúziós gyógyszerek után azt mondták, hogy fogalmuk sincs miért van szívritmus zavara, de a legjobb lenne, ha "egyszerűen" altatásban kardioverziót végeznének el rajta (utána lehet nézni, hogy az mi...) Ha az nem segítene, a B terv a szívműtét, amely során szépen kiégetik azt a billentyűt, ami valamiért fibrillál (minek az oda, csak gondot okoz...) . "Úgyis csak az segít, mert vissza fog jönni a ritmuszavar, majd meglátja" - mondta, a kórházban az orvos...

Az Égiek közbeléptek, én is megtettem a magamét és végül az utolsó pillanatban lefújták a beavatkozást. Páromat sima gyógyszerekkel hazaengedték. Egy hónapig dolgoztunk a problémáján lelki szinten, majd visszajött Magyarországra az orosz természetgyógyászunk és kettő pillanat alatt kiderítette, hogy milyen vírus okozott gyulladást a szívben, amely aztán ritmuszavart eredményezett.

Ha a vírus okozta gyulladásra rányomták volna a defibrillátort - ma a párom halott ember lenne. Ehelyett él, virul, gyógyszerek nélkül.

Miért írom le most mindezt?

Mert ideje emlékeznünk.

Elidegenedtünk a testünktől, elménktől, érzelmeinktől. Rettegünk arra a gondolatra, hogy valami bajunk lesz, hogy "elkapunk valamit", mert úgy érezzük, nincs hatalmunk a testünkben lezajló történések felett. Nincs valódi eszközünk, amellyel segíteni tudnánk magunkon.

Félünk önnön magunktól, saját létezésünktől. S persze szenvedni és meghalni is félünk.

Sokszor elgondolkozom azon, vajon nem döbbenetes, hogy a saját testünkben élve egy idegen embernek kell megmondania, ha valami bajunk van?

Hogy testünket orvoshoz visszük? Hogy érzelmeinket jó esetben terapeutával, kevésbé jó esetben stimulánsokkal oldjuk? Hogy gondolatainkat a külvilág információi alapján próbáljuk rendszerezni?

Hogyan távolodhattunk el annyira magunktól, hogy úgy véljük, nincs hatalmunk a saját testünk és létezésünk felett?

Hogy kerültünk oda, hogy a természetes immunitás és a saját testünk feletti egyéni döntés mára egy kigúnyolt és köznevetség tárgyává tett gondolattá vált?

Amíg úgy érezzük, hogy szükségünk van külső segítségre testünk s belső világunk gyógyítására, addig használjuk ki a lehetőségeket. Ebben az esetben általában egy tanácsot adhatok: minél közelebb áll a gyógymód a természet(es)hez, annál jobb.

Emellett viszont ideje visszaemlékeznünk arra, hogy minden, amire szükségünk van ahhoz hogy egész-ségben éljünk: elérhető a számunkra, itt, ahol vagyunk. Önnön testünkben, Önnön Lelkünkben. Abban a pillanatban, ahogy visszavesszük az erőnket és kilépünk a tanult kiszolgáltatottságból.

Emlékezzünk az egyetlen igazságra: a testünk a szeretettől s az összekapcsoltságtól gyógyul, teljesedik ki, ragyog, s virágzik.

Épp ahogy a Lényünk is. Áldás, AnnaDivya

13 views0 comments

Recent Posts

See All