Drága Barátom...
Egész éjszaka forgolódtam, nehezen ment az alvás. Éber volt a tudatom, s észleltem, ahogy rengeteg érzés, benyomás szalad át rajta. Ébren tartott a növekvő holdvilág, a kint ólálkodó állatok surranása, s az ablakon bekúszó sötétség...
Eszembe jutottál. Mily rég beszéltünk, mily rég éreztük egymást utoljára! Emlékszel még sétáinkra, tiszta közös kacagásainkra, amikor szív és szó között nem volt határ? Emlékszel még végtelen öleléseinkre, melynek semmilyen eszme nem állhatott útjába? Mindez most oly távol van, mintha évszázadok teltek volna el ...
Álmatlan éjszakámon látom magunkat együtt, érzékelésem múltba, s jövőbe réved.
Tudom, hogy szíved jó, s őszinte, mélyen érző. Mégsem tudom elég lesz-e mindez ahhoz, hogy mellettem légy, mikor a sötétség seregei már a kapuban állnak.
Elég lesz e egykori barátságunk ahhoz, hogy értem is felállj és nemet mondj? Elég lesz hited, hogy ne engedj a kirekesztésnek? Elég lesz e tartásod, hogy ne vegyél részt az álnokságban, mely szétválaszt?
S elég tiszta lesz e tekinteted ahhoz, hogy újra felismerj?
Barátom...
Eljő a nap, hogy választanod kell majd a törvény és köztem. De ne feledd: a törvényt ember alkotta, s mulandó. A barátságot pedig Isten, s így örök.
Számít, hogy mit választasz. Számít, hogy fejet hajtasz e. Számít, hogy szíved mit lép.
Megismersz még, Barátom?
Én emlékezem Rád, örökkön...
A Lélek csendjében találkozunk.
