Search

AZ ŐRZŐ | I. fejezet - „Az emlékezés kínja”

Updated: Mar 11, 2021


Igazából három éves korom óta tudom. Akkor volt először, hogy az óvodából hazajövet azt mondtam Anyumnak: "Fáradt vagyok. Én már mindezt láttam." Nyilván nem értette mire gondolok, s gyermeki agyam szintén nem tudta teljesen szintetizálni az információ-halmazokat, melyek már akkor is bennem keringtek. Azonban valami mégis emlékezett. Vagy inkább úgy mondhatnám: nem tudtam teljesen felejteni. Elfelejteni önmagam.

1988-at írunk. Három éves vagyok és elkezdek kiabálni éjszakánként. Éjszaka, éjszakát követ, s én üvöltök, sírok, zokogok, könyörgök. "Nem akarok meghalni... segítség... mikor jön már el a hajnal?!" Szüleim jönnek, csitítanak, bátyám csitít, hajthatatlan vagyok. Belül képek, megmagyarázhatatlan, felnőtt képek....


Függöny előtt lendülök el egy kötélen, jobbról balra. Vörös függöny, fekete kötél. Életből halálba lendülök. Más éjszaka zombi-szerű élőhalott emberek kapnak el, gyűrnek le. Van, hogy harctéren vagyok, katona, lövészárok, gépfegyver, utcasarok, lassan kúszom ki, de az utcasarkon túl vár az ellenfél, meglőnek, torkomba hatol a golyó, összeesem, haldoklom. Zokogva, fuldokolva ébredek, sokáig fáj a torkom, a testem azonban mégcsak négy éves. Később öt, hat, hét éves. Remegve, rettegve ébredek egy-egy éjszaka után, iskolába kell menni... a harctérről? Elmém sokszor szakad ketté a behatásoktól, lassan kialakul a poszttraumás stressz és a pánikbetegség. Néha délutánonként rohamot kapok egyedül a szobámban, le akarom tépni magamról a testem, úgy érzem megfulladok tőle, bezár. Megtanulom megnyugtatni magam.


Keresem a válaszokat, keresem a mélységeket gyermekkoromtól fogva. Felnőttekkel beszélgetek, fel akarok nőni, birtokolni akarom emlékezetem teljességét. Tudom, hogy tudom, s mégsem tudom. Nem bírom a gyermekkorom, vetem le magam rétegeit magamról amilyen gyorsan csak lehet. Hamar kezdek el olvasni, írni, énekelni, rajzolni, tetőre mászni, törvényeket megkérdőjelezni, tanácsot adni. Nem értem a hazugságot, nem értem a manírt, nem értem a megjátszást. Nem értem az emberek színházát. Minden átlátszó számomra, mindenen áthatol a Fény, s feltárja a létezők igaz arcát.


Mondatok, állítások és kérdések hagyják el a számat, s a felnőttek előzetesen kedvesnek tűnő arckifejezése sértetté válik. "Ilyet nem szabad mondani. Nem szégyelled magad?" Értetlenül nézek magam elé, teljesen leforrázva. Hiszen én csak azt mondtam, ami van. Megtanulok hát hazudni, hallgatni és megjátszani magam. Megtanulom titkolni igaz valómat. Én is csak egy vagyok közületek, nevessetek rajtam, nézzetek hülyének, vessetek meg, sajnáljatok le! Így talán majd szeretni fogtok és beolvadhatok...


Felejteni azonban nem tudok teljesen sosem, s így a szenvedés lassan elviselhetetlenné kezd válni. Tizenöt éves vagyok, amikor életemben először hallom a reinkarnáció szót,


s szinte rögtön emlékezni kezdek. Nem először vagyok ezen a bolygón, ezt már éreztem, de onnantól fogva a tudás bizonyos. S egyben visszaemlékezem arra is, hogy leszületésem előtt tudtam: utoljára vagyok most itt.


De miért látok olyan dolgokat, amit mások nem? Miért oly átlátszó a világ számomra? Miért szeretek mindig magas pontokon ülni és letekinteni a világra? Miért vagyok mindig egyedül?

Rengeteg kérdés, mélység kavarog bennem.


Elkezdődik a felkészítés...


49 views0 comments

Recent Posts

See All