Ülök a szobámban a gép előtt és bámulom a klaviatúrát. Érzem hogy jönni akarnak a szavak, valami beszélni akar, kifejeződni, de az egész olyan hihetetlen és néha fura is. Vajon mi érzi szükségét annak, hogy ilyen módon nyilvánuljon meg? Csodálatos dolog az élet alapvető, mély értelmetlenségének szépsége. Mindent lehet úgy látni, hogy mélységes értelemmel és jelentéssel van felruházva és úgy is, hogy teljesen értelmetlen. A kettő egy és ugyanaz. Beraktam az egyik kedvenc együttesem dicsőítő zenéjét és egy olyan számra váltott menet közben, amit nem ismerek. Spirit Lead Me. Hogyan lehet az, hogy minden annyira, de annyira tökéletes…? És hogy mindez sokszor olyan mélységben van elrejtve, hogy szinte láthatatlan? Képek, emlékek villannak fel előttem a múltból, ahogy történetem fonalát továbbszőni vágyom.
Harminchárom éves koromra kiszedtem magam tizenöt év pánikbetegségből, poszttraumás stressz szindrómából, depresszióból, fóbiákból, mentális betegségekből. Voltam szexuálisan molesztált és megerőszakolt, fizikailag bántalmazott, érzelmileg terrorizált. Három éves korom óta emlékszem az előző életeimre, melynek többsége szörnyűséges. Több halálközeli élményen mentem keresztül, hol áramütés által, hol betegségnek, hol egyszeri pszichedelikumnak köszönhetően. Véreztem másfél évig, míg négy nap alatt étlen-szomjan fel nem adtam az életem, vetéltem el gyermeket és fulladtam bele majdnem vízbe. A gyerekkori legjobb barátnőmnek egyik napról a másikra megállt a szíve. Több velem egy idős barátomat néztem végig rákban meghalni, ültem halálos ágyakon, jártam egyedül temetésekre, vettem utoljára búcsút szeretteimtől. Üvöltöttem idegen külföldi kórházban orvosokkal egy ismeretlen nő életéért, kinek teste a kezeim között kezdett megmerevedni, és szemeiből eltűnt az élet. Szedtem ki a nagymamámat a saját kakijából, amelyben magatehetetlenül feküdt meztelenül a földön (így találtam rá reggel a szobájában) és a karomban vittem be őt a fürdőszobából miközben már nem volt magánál. Tíz év terapeuta munkám során dolgoztam skizofrénnal, megszállott emberekkel, küldtem el szellemet, szedtem le démont, fogtam le nálam kétszer nagyobb magukból kifordult klienseket a padlón, hogy ne verjenek szét mindent fájdalmukban, beszélgettem frissen eltávozott lelkekkel ha eljöttek hozzám. Segítettem barátnak, segítettem ellenségnek ha kérte, segítettem olyannak, aki hálás volt érte és segítettem olyannak, ki aztán meggyűlölt érte… s ezen események többségéről rajtam kívül volt, hogy nem tudott senki, még a szüleim sem.
Mindezek mellett azonban, ahogy említettem az előző részben, napi szinten folyt a belső/spirituális életem és az általában „normálisnak” tartott hétköznapi életem – a bevásárlós, csekkbefizetős fajta. Tavaly őszre megérkeztem és legyökereződtem egy olyan nézőpontban, amely meghaladta az emberi világot, mélységes békét és végtelen elfogadást hozva a szívembe. Az Élet azonban készítette már a következő személyre szabott koktélt, mely biztosított arról, hogy olyan helyen robbanjak belül, ahova még semmi nem ért el.
2017 október 13-án kaptam egy üzenetet, melyből kiderült, hogy egy szívbéli barátom meghalt. 22 éves, tökéletesen egészséges fiú, az egyik legcsodásabb lény akivel valaha találkoztam. 2017 februárjában Indiába utaztam, hogy végigcsináljak egy öt hetes szatszang (tanítás) sorozatot Moojival. Két hónapos indiai ott-tartózkodásom alatt mély elkötelezettséggel törekedtem arra, hogy az idő nagy részében magammal legyek, befelé fordulva. Az élet mégis egymás mellé sodort minket és egy ashramba kerültünk az ottlét idejére… A legcsodálatosabb emlékeim közé tartoznak a vele töltött közös beszélgetések, éneklések, nevetések és kalandozások. Igaz találkozás volt egy igaz lénnyel, aki csupa-csupa fény volt. Önmagára ébredt, önmagát felismerő tudatos Lény. A szívem dalolt, akárhányszor láttam őt. India után a Mesterem ashramjába ment lakni és szolgálni. Ez volt szívének nagy vágya és végtelen örömmel támogattam benne. Nyáron találkoztunk utoljára, amikor Portugáliában voltam, könnyek között öleltem meg, de rövid időre tudtunk csak találkozni ugyanis mindketten dolgoztunk. Pár hónappal később, 2017 őszén ez a fiú meghalt. De nem betegségben. Önkezűleg felakasztotta magát az ashramban.
Ami ezután következett később a legcsodálatosabb ajándékká vált, de érte le kellett mennem a pokolra, akaratomon kívül. A hír hallatán a testem összeesett, magából kifordulva üvöltött a földön. A párom így talált rám, már a lépcsőházból hallotta a rémisztő, nem emberszerű vonyításomat. Ott és akkor minden összetört bennem és egy sötét verembe kerültem.
A spirituális úton járó, a terapeuta, a barát és a hű tanítvány identitásai mind-mind porrá zúzódtak bennem.
Nem volt hova kapaszkodni, nem volt válasz a miért-re, nem volt válasz semmire. Csak fájdalom, harag, düh, értetlenség és a szeretet szívettépően őrjítő fájdalma. Nem a halál okozta mindezt, a halállal már megbarátkoztam. Jön és viszi akit vinnie kell. De öngyilkosság? Előre megtervezett? Egy Mester mellett? Miután már felismertük önmagunk valójának csodáját? …. A valóságom darabokra tört.
Halálát követően eljött hozzám és leült a konyhámban miközben zokogva mosogattam. Éreztem a jelenlétet a térben, megfordultam, és ott ült, mosolyogva. Szinte láttam fizikailag. Nem beszélt hozzám, de velem volt két napig. Mosolygott és egyszer átölelt. „Mi a baj? Hisz én jól vagyok.” - tekintete ezt üzente. Magyarázattal nem szolgált, azt meghagyta nekem. Ráztam a fejem fájdalmamban.
Ekkor szembesültem csak olyan mély, szinte spirituális szinten létező hitrendszerekkel, melyet másképp biztosan nem vettem volna észre. „A spirituális ébredés minden problémát felold”, „Csak önmagunkra kell ébrednünk és onnantól minden könnyebb”, „Az, aki felébredt soha nem lenne öngyilkos”, „Ha kellően figyelnénk egymásra nem lennének öngyilkosságok”, “Az öngyilkos pokolra kerül”, „Egy Mester mellett ilyen nem történhet meg”, és végül, de nem utolsó sorban a legnagyobb „Segítenem kellett volna. Rossz ember vagyok. Tudnom kellett volna”…
Nem sokkal később édesapámról kiderült, hogy rosszindulatú pajzsmirigy daganata van, majd karácsony előtt a nagymamámat is mentő vitte el.
Tíz évnyi terapeuta tapasztalat, önterápiás munka, emberismeret, spirituális út – kuka. És mégsem teljesen. Az elképzelések, ideák, hitek haltak „csak” meg, visítva, üvöltve, sírva mentek a levesbe. Soha nem adnánk fel önkéntesen ezen meggyőződéseinket, világlátásainkat, hiszen ezekre alapozva éljük az életünket. Én ez vagyok… én az vagyok… én ezt hiszem… én azt hiszem... én ezt tudom... én azt tudom. Spirituális szinteken – fizikai szinteken. Ezek adják látszólagos biztonságát az életünknek.
Mi van akkor, ha földi és szellemi szinten is kihúzzák a talajt a lábunk alól…? Miben keresünk fogódzkodót életünk legsötétebb pillanataiban? Hogy lehetnek értünk azok az események, amelyek látszólag ellenünk vannak és szenvedést hoznak? Mi van amikor látszólag nincs miben hinni?
A válasz lassan érkezett hozzám, de ehhez térden állva és leborulva kellett maradnom még hónapokig... (2018. szeptember 25-i írásom)