top of page
Search

Ébredés a spirituális mátrixból avagy az integritás útja (1. rész)

Updated: Feb 24, 2023

Hosszú ideje érleltem már ezt a cikket és mindig meglepődöm azon, hogy az idő faktort tekintve mennyire ritkán írok az oldalra. Pedig közben napi szinten történnek bennem felismerések, átfordulások. Az egyik ok talán, hogy a befelé irányított figyelemnek köszönhetően elképesztően gyorsan változom, és sokszor az az érzés, hogy amit igaznak látok ma, holnapra talán már nem az. Erős szándékom volt, hogy nem szeretnék hazugságokat írni. Természetesen ezen most magam is nevetek. Hogyan is lehetne szavakba foglalni az abszolút igazságot? Szerencsére nem lehet. Így maradnak a szavak, mint örök hazugság, s ha nem akarok ilyen kegyetlen lenni azt mondom: marad a szó, mint költészet, mint dal.

Legújabb belső tanulás-sorozatom éppen erről szól, hogy egyre jobban megengedjem a részigazságot. Nem féligazságot, hanem az igazságon belül egy látásmód kifejezését. Úgyhogy vége a hallgatásnak, ezentúl több írás fog érkezni!

Amióta elindultam az ébredés útján idestova hét éve, annyira rengeteg változás történt, hogy inkább törekedtem arra, hogy megéljem, mintsem hogy beszéljek róla. Egyébként is kulcs-problémának tartom azt a hozzáállást, amikor valaki integráció nélküli tapasztalást kész tényként akar tanítani, illetve úgy akarunk átadni egy tudást, látásmódot vagy tapasztalást, hogy az nem a jelen pillanatba beépült valóságból születik, hanem csupán egy múltbeli élmény/információ átadása - mely nem élő a jelenben számunkra.

Ha valami kulcs-fontosságúvá vált az elmúlt évek hallgatásában az az autentikus létezésmód. Élni a tanítást, pillanatról pillanatra.

Sokáig nem tartottam lényegesnek hogy írjak az ébredésem előtti évekről, nyilván azért is mert elképesztően boldog voltam, hogy magam mögött hagyhattam életem első 27 évének rémálmát. Ráadásul bizonyos felismerések után nyilvánvalóvá válik az, hogy a múlt valóban nem létezik és minden személyes dolog csak egy történet. Mára azonban ez a szemléletmód megváltozott és erről később többet fogok írni.

2011 októberének első felismerései óta a belső világom gyökeres fordulatot vett. Szerelembe estem, és ez a szerelem olyan lángoló tűzként élt a szívemben és az egész lényemben, ami szavakkal leírhatatlan. Soha életemben én így emberbe még nem voltam szerelmes, mint az első mesterembe, Adyashantiba. Amikor próbálom átadni az igazság iránti vágy tüzét embereknek, mindig rájövök, hogy lehetetlen. “Hogy tudtam minden nap meditálni? Hogy tudtam kitartóan gyakorolni? Hogy tudtam folyton a tudatosságra törekedni önmagamban?” – kérdezték tőlem sokan az elmúlt évek során. Valójában nem tudtam a megfelelő választ arra, honnan jött minderre az erő. Csak azt tudtam mondani: szerelmes lettem. A Mesteremmel keltem és vele feküdtem. Az ő szavait hallgattam ébredés után, mosogatás közben, wc-zés közben, az utcán, a metrón, a buszra várva, a parkban. Az ő iránymutatásait gyakoroltam ébredés után és lefekvés előtt, az utcán, a boltban sorban állás közben és miközben emberekkel beszélgettem. Tudni, érteni, érezni, élni, látni, lélegezni akartam mindent ami ő volt, amit átadott, amit kifejezett. Lényem eggyé akart válni az ő lényével. Minden pillanatot, amit nem kellett munkával, vagy a külvilágra való figyeléssel töltenem, meditációval vagy szatszang hallgatásával töltöttem. És mivel kegyelmi remete életet élhettem, ez napi 7-8 óra meditációt és szatszang hallgatást jelentett. Éveken át.

Semmi más nem érdekelt, csak ez a tűz, csak az igazság útja, csak ez a szerelem. Hogy ne szálljak el teljesen, rakott mellém az élet párt, és sokszor akaratomon kívül elküldött táncos foglalkozásokra, vagy tolmácsolni, emberekkel foglalkozni, hogy maradjon valami kapcsolatom a Földdel. A legáldottabb pillanatok azok voltak, amikor csukott szemmel ülhettem valahol, csendben. Évek teltek el így: csendes elvonulások, szatszangok, csend, meditáció – és egyéb számomra mellékes dolgai az életnek. Találkozhattam és beszélhettem élőben mindazon Mesterekkel akiknek meglátásom szerint jelenlegi világunk a létezését köszöneti. Olyan elképesztően magas és tiszta tudatosságú lények, akik milliókat emelnek pusztán a létezésükkel. Biztosan tudom, hogy ha Isten-szomjam válaszául nem lépnek be az életembe, ma már nem élnék. Semmilyen szinten.

Ahogy írtam azonban, a tavalyi év őszén elkezdett valami megváltozni a lényemben. A három hétig tartó Sound and Silence fesztiválról hazatérve azt vettem észre, hogy telnek a napok és én „elfelejtek” meditálni. Az elmúlt években rendszerint a reggeli ébredésemet követően még legalább másfél vagy két órán át is ültem az ágyban meditálva, most meg azon kaptam magam, hogy nap nap után elmaradnak ezek az időszakok. Eleinte szinte megijedtem, kényszerítettem magam, hogy leüljek és meditáljak. De nem ment. Egyszerűen kipattantak a szemeim. Mi történt? Elkezdtem figyelni magam és hamarosan rájöttem: egy új korszak hajnalán vagyok. Az az évekig tartó látványos különbség, ami a meditáció és nem-meditáció, nyitott -és csukott szem, elvonulás és nem-elvonulás, csend- és nem-csend között mindig jelen volt elkezdett elmosódni. Rájöttem, hogy már nyitott szemmel is meditálok, mosogatás közben is meditálok, parkon átsétálva is meditálok és emberekkel beszélgetve is meditálok. Felismertem, hogy én vagyok a meditáció.

És ezen keresztül tapasztalattá vált, hogy az elmúlt évek befelé fordulása, a meditációk, a csendek, a szatszangok mind arról szóltak, hogy önmagamhoz visszavezessenek, s önmagamba legyökereztessenek. Hogy felejtsem a hamis önmagam és emlékezzek az igazira.

Minden meditáció emlékezés és felejtés egyszerre. S egyik reggel úgy ébredtem, hogy már nem kellett emlékeznem, mert nem akartam felejteni. Vagy így is mondhatnám: egyik reggel úgy ébredtem, hogy már nem kellett felejtenem, mert minden sejtem emlékezni akart. Ébren maradni.

Úgy tűnt, ez a spirituális utam vége. Béke, nyugalom, kiegyensúlyozottság honolt bennem. A keresés teljesen véget ért. Nem hiányzott semmi. Nem tapasztaltam többé a magányt akkor sem, amikor a test látszólag egyedül volt. Eltűntek a vágyak, eltűntek a célok. De ez az állapot nem hasonlított az egó kezdeti eltünedezésének szakaszaira, mikor a motiváció hiány félelmet kelt. Öröm volt pusztán létezni, nyitott szemmel, csukott szemmel, itt is és ott is. Az égető szerelem átalakult, elmaradtak a szatszang hallgatások is. Áldottnak érzem magam több okból is. Egyrészt azért mert az igazság iránti elkötelezettségem és hűségem ez után sem változott, másrészt azért, mert mindig is képes voltam nyitott és befogadó maradni, harmadrészt pedig azért, mert fantasztikus külső-belső Mester kísér az utamon.

Mindegyikünkben ott rejlik ez a Mester, de amíg nem adjuk át neki az irányítást nem ébredünk rá arra, milyen a valódi élet.

Tehát itt voltam a szellemi utam csúcsán, látszólag megérkezve. El sem tudtam volna képzelni, hogy valójában itt kezdődik csak el az új életem, mely később egyre inkább paradoxonok sokaságává vált, túl az elme által felfogható tartományokon, bele a valódi hazatérésbe, bele az emberi létezésbe. (2018 szeptember 21-i írásom)

152 views0 comments

留言


bottom of page