Emlékezni az újra

Nemzetközi családba születtem bele. Gyermekkorom telve volt politikai témájú beszélgetésekkel. Az esti kenyér és a hétvégi ebéd mellé mindig járt egy vita a huszadik század történéseiről és az aktuálpolitikáról. A felszabadult percek pedig a kultúráé és a természetjárásé voltak.

Nehéz légkör hatotta át a családrendszert, tele ellentmondással és kemény nézeteltérésekkel. Mégis utólag látom, hogy személyiségem alapkövévé vált, hogy az emberiség sorsa is része egyéni, emberi sorsomnak. Megtanultam nemcsak a kisebb, hanem a nagyobb képen is tartani a fókuszom.

Apámat meghatározta a huszadik századi Oroszország történelme és az, hogy maga mögött akarta hagyni az elnyomó, kommunista diktatúrát. Hibátlanul megtanult magyarul, megszerette az országot, szívében mégis orosz maradt - annak minden szépségével és nehézségével együtt. Anyám vállát a magyar zsidóság történelme nyomta. Szüleim kiválóan beszéltek angolul, s rengeteg külföldi barátjuk volt. Mindkét Nagymamám életét áthatotta a német nyelv-és kultúra.

Én tizenegy évesen Jókai Mórt, tizenkét évesen Erich Maria Remarque-ot, tizennégy évesen pedig már a Háború és Békét olvastam.

Ebben a nemzetközi színtérben rengeteg nézőponttal találkoztam, kívül, belül és a könyveimen keresztül is. Annyira sokfélével, hogy nem volt más út, mint univerzálissá válni, s magát az emberi létet a középpontba helyezni.

Érdeklődésem a világ politikai, -pénzügyi és -gazdasági történései iránt megmaradtak spirituális utam során is. Az igazság azonban az, hogy a magyar politika utoljára talán akkor érdekelt, amikor a 90'-es években Édesapámat megkérdezték arról, hogy újdonsült magyar állampolgárként kire szavaz és ő azt mondta, hogy a Bízom Bennére. (még nem tudott annyira magyarul, hogy felismerje, hogy az nem a név a plakáton, hanem a szlogen  ).

Ennek ellenére pontosan tudtam, mi zajlik kis hazánkban, ehhez elég volt kimenni az utcára vagy elolvasni egy szalagcímet.

Az elmúlt hónapokban azonban a figyelmem a hazai történések felé fordult. Ma pedig életemben először belenéztem az újonnan megválasztott párt vezetőjének nemzetközi sajtótájékoztatójába. Legnagyobb megdöbbenésemre nem akartam 2 perc múlva lekapcsolni. Volt értelme, volt veleje és volt tartása a mondanivalónak. S mondom ezt úgy, hogy Martin Luther King óta még mindig nem nyerte el egy politikus sem a szimpátiámat. Még most sem.

Érzem újra a magyar kollektív térben a hit, az öröm és a remény energiáját, ami elképesztő. A sokkot és megrendültséget is. Bárhogy is, a tér végre mozdul.

Mit kívánok a magyar nemzetnek, a magyar, nemzeti hip-hop rappen kívül?  Azt, hogy a félelem, az áldozatiság, a rabszolgaság, a megosztottság, a keserűség, és a hibáztatás helyett valóban bele tudjunk állni az újba. Abba az újba, ahol a " ne szólj szám, nem fáj fejem", helyett az egyenes gerinc és a bátor beszéd lesz újra a módi.

Ahol meg tudjuk idézni a mindennapokban Weöres Sándor, Hamvas Béla és Szepes Mária bölcsességét, Petőfi Sándor és József Attila hazaszeretetét, bele tudunk nézni Örkény István görbe tükrébe, és a mesebeli igazságos, álruhában a nép közt járó Mátyás király lesz a mércénk egy jó vezetőhöz. S ha mégsem az, bátran dőljön a szobra.

Őszintén kívánom, hogy ez a nemzet valóban a szeretet és a tisztelet erejévé váljon a világban! Hiszen ez a nemzeti karmánk: egy családnak lenni a szeretetben, empátiában és igaz erőben.

Én ezen leszek - túl minden politikai párton.

Legyen áldás a magyar nép szívén!

𝓐𝓷𝓷𝓪𝓓𝓲𝓿𝔂𝓪 ☀️