A filmművészetről

Évek óta azt érzem, hogy a filmipar meghalt. Kevesen tudják rólam, hogy egykor nem terapeutának, gyógyítónak vagy tanítónak készültem, hanem színésznek és filmrendezőnek.

Kiskoromtól kezdve úgy éreztem, hogy egy jó színházi darabnak vagy filmnek az lenne a feladata, hogy felemelje az ember lelkét.

Sosem rezonált velem az a nézőpont, hogy a művészet bármely formája csupán felszínes szórakoztatás, figyelemelterelés az "élet nehézségeiről" vagy unaloműző időtöltés szerepét kellene hogy betöltse.

Számomra a valódi művészet szerepe az, hogy az embert közelebb vigye Istenhez, önnön forrásához, emlékeztessen arra, ami a legfontosabb az életben, magasabb perspektívát hozzon, megérintsen, transzformáljon.

A művészet lehet humorral, játékkal teli, mégis mély és elgondolkodtató. Lehet mély, megrázó, felkavaró, szívfacsaró - mégis fontos, hogy a mindent összekötő szeretetre emlékeztessen.

Sokféle művészeti ágnál tapasztalom a végleteket manapság, ahol vagy a mélységet egy megrázó, sötét, cinikus és kiábrándult energiával töltenek ki - vagy pedig a humort alpári, felszínes, semmitmondó hülyeséggel.

A legnagyobb térnyerése emellett a rejtett propagandának és manipulációnak van, amitől pici korom óta rosszullét környékez. Propaganda és manipuláció számomra az, amikor a felszín teljesen mást tükröz, mint a mögötte lévő szándék, illetve a valódi szándék álcázva és rejtve van.

Talán azért is lettem érzékenyebb az utóbbi években az elém kerülő film - és művészeti alkotásokra, mert ahogy napvilágra kerül lassan a sötétség, úgy vált egyre inkább láthatóvá az a tudatos programozási szándék, amely sajnos mindig is áthatotta a filmipart valamilyen formában.

Node elszaladt velem a ló, valójában nem erről akartam írni, hanem arról a filmről, amelyet tegnap volt szerencsém látni.

Egyszerűen idejét sem tudom annak, hogy mikor került elém utoljára olyan film (talán a Perfect Days volt más módon, de hasonló szépségű), ahol az első képkockáktól kezdve folytak a könnyeim, pusztán azért, mert az Élet energiája áramlott át a zenén és képeken keresztül.

Egy film, amely nem spirituális giccs, mégis tele van spirituális mélységgel, nem természetfilm, mégis hatalmas szerepe van annak, ahogy a természet megjelenik benne.

(Kitérő: nem tudom észrevettétek-e, de rengeteg film készült, amelyben a természet és az erdő fenyegető, nyomasztó energiával átitatott képeken keresztül van megjelenítve - ez ismét egy nagyon tudatos manipulációról szól.)

Végre el lehet mélyülni egy-egy képsorban, mert nem csupán 3 másodperces vágásokkal van tűzdelve a film, nincs benne meztelenség, brutalitás, robbanás, kegyetlenség.

S mindenek felett: a benne lévő fájó történéseket, emberi kapcsolatok drámáit, a kihívások, szívet tépő mélységek mellett, a szeretet, az összetartozás, az ősi tudás és a természettől való elválaszthatatlan összekapcsolódás hatja át.

Mélyen megérintett, végigsírtam, nyomott hagyott bennem és közben felemelt - mert nem azt akarta megmutatni, hogy az élet nyomorúságos és az emberek kevesek kivételével valójában velejénél fogva rosszak (ami a legtöbb film rejtett üzenete egyébként.)

Hanem, hogy a szeretet végül mindent a fénybe emel.

Női rendező, nő által írt könyvből adaptálva és női forgatókönyvírók munkája - talán nem véletlen, hogy annyi helyet kapnak a transzcendens pillanatok és az emberi érzelmek ebben a filmben, és ilyen gyönyörű módon.

Oh, és az színészi játék... Egyszerűen szavakon túli. Élő, valódi, igaz, mély. Csoda!

Ajánlom tehát tiszta szívből, szélesvásznon megnézni és együtt sírni ismeretlenekkel a sötétben.

Szeretettel,

𝓐𝓷𝓷𝓪𝓓𝓲𝓿𝔂𝓪