A megváltás előbb volt, mint a teremtés (1.rész)

Hajnalodik. Harmadik éjjel múlik el úgy, hogy nem alszom, összegörnyedve ülök a széken, a kimerültségtől pillanatokra el-elbóbiskolva. Enni már nem is emlékszem mikor ettem utoljára, s két napja már inni sem tudok.

Iszonytató fájdalmak járnak át, magamban "élveműtésnek" hívom ezt az érzést. Utolsó erőmmel átkúszom az ágyra, melyben éppen ébredezik a Férfi. Már régóta nincsenek gondolataim, másodpercről másodpercre telik az életem, egyik éles, hasító fájdalomtól a másikig.

Kiesnek pillanatok. Egy villanás - a párom elköszön tőlem és megy munkába. Egyedül maradok.

Évekkel később próbálom meg összetenni magam is a képet.

Hogy jutottam el odáig, hogy egyedül haldokoltam a lakásom padlóján - és erről igazából senki nem tudott?

Addigra már másfél éve folyamatosan véreztem. Hónapról hónapra gyengültem, és kerültem egyre nagyobb fájdalmakba. Azonban a környezetem erről mit sem tudott.

Pedig akkor már négy éve dolgoztam kineziológusként, energiagyógyászként és két éve családállítóként is. Azonban a spirituális utam hajnalán még igen távol álltam a holisztikus nézőponttól. A magam módján kerestem a megoldást, már akkor is, azonban fogalmam sem volt arról, milyen szinten le voltam választva a testről és a mély érzelmekről.

Sokszoros széthasítottságban éltem - s nem is tudtam róla. Trizofrénia, ahogy Gabrielle Roth, az 5Ritmus mozgásmeditáció megalkotója írta, amikor mást gondol az agy, mást mond a száj és mást cselekszik a test.

Nagyon nehéz szavakba önteni az akkori tudatállapotomat. Úgy szenvedtem, hogy nem tudtam róla. Úgy kértem segítséget, hogy nem néztem szembe a kihívásom mélységével. Úgy voltam kínban, hogy nem volt magam felé valós együttérzésem.

2012. január 7-ét írunk.

Az ajtó már becsukódott a párom mögött, és én az ágyon fekszem. Nem tudom meddig bírom még a fájdalmak között. Nem tudom mire várok még. Félig öntudatlan állapotomban hirtelen tudatába kerülök annak, hogy emelkedem ki a testemből.

Úristen. Mélységes fájdalom szakad fel. Döbbenten és haraggal üvölt fel bennem valami: neeeem! még csak 27 éves vagyok, még annyi mindent nem valósítottam meg, amit szerettem volna, nem halhatok meg!

Azonban ugyanebben a pillanatban kíméletlen erővel vág belém a Valóság: Vége van. Ennyi volt. Ez a történet eddig tartott.

Bárcsak átadhatnám ezt a pillanatot! A teljes és tökéletes legyőzöttség érzését, amitől az egó egész életében retteg. Szembesülés a megmásíthatatlan törvénnyel.

Hogy nem én irányítok és soha nem is én fogok.

Villámcsapásként fut át lényemen a felismerés sokkja: hogy valójában én sosem akartam élni. Igazán Élni. Hogy mindig túl nehéznek, túl fájdalmasnak, túl szorongatónak éreztem az életet. Hogy az egész spirituális életem arról szólt, hogy "tudjuk le ezt az egészet mihamarabb és menjünk végre haza."

Egy pillanat alatt látom az egész addigi életem igazságát.

Tudtam: vége.

S mégis... valami megmagyarázhatatlan energia által vezérelve, utolsó erőmmel megmozdítottam a testet. Lecsúsztam az ágyról, és a földön kúszva szó szerint letéptem magamról minden ruhát.

Meztelenül, nem törődve azzal, hogy összevérzem a padlót a földre borultam és hangosan felkiáltottam: "Istenem, én Élni akarok!"

Ma sem tudom könnyek nélkül leírni ezeket a sorokat. Mert életemben először igazat szóltam.

Valóban igent mondtam az életre, teljes lényemmel. Életemben először.

S ugyanezen pillanatban azt is kimondtam: "De legyen meg a Te akaratod. Ha ez a vége, elfogadom." Ez pedig a teljes és végleges önmegadás pillanata lett.

Ekkor megállt minden. Néma csend lett. Olyan végtelen csend, amilyet azelőtt még sosem tapasztaltam. Mintha maga a teremtés körforgása állt volna le.

Egy Hang szólalt meg, zengett. Bennem és körülöttem:

"Mostantól az életed az enyém."

Abban a pillanatban elmúlt minden fájdalom és elállt a vérzés.

Ami ezután jött, még nehezebb szavakba foglalni, mint az eddigi utat. Holnap megkísérlem folytatni.

Szeretettel,

𝓐𝓷𝓷𝓪𝓓𝓲𝓿𝔂𝓪 🌸