A megváltás előbb volt, mint a teremtés. (3.rész)

Megállok Budapest egyik legforgalmasabb és legzajos kereszteződésénél, a zöld lámpára várva. Még mindig nem tudom megszokni azt az elképesztő csendet, amely mindent körbevesz - pedig hetek teltek el a megváltásom óta.

Szavakkal leírhatatlan. Szépen, lassan egyik kedves játékommá válik, hogy a legnagyobb zaj közepén is a csendet hallgatom, még koncerteken is. Érdekes módon, szinte úgy tűnik, mintha az üvöltő hangok mellett lenne a leghangosabb a csend. Lehet csak a kontraszt miatt.

Amivel nehezebb megbirkóznom, az az emberekkel való kapcsolódás, és beszéd. Észreveszem, hogy a régi, figyelem-és szeretetéhes Anna teljesen eltűnt, az emlékeivel együtt. Helyére azonban egy olyan teresség lépett, amely viszont mindent érzékel.

Hosszú időbe telt, mire rájöttem: hallom az emberek gondolatait, és filter nélkül érzem az érzéseiket. Nemcsak akkor, amikor találkozom velük, hanem akkor is, amikor írnak, hívnak, vagy egymásra gondolunk... Egyszerűen tudom, hogy kivel mi zajlik, akármekkora távolságra is vagyunk egymástól.

Nem vagyok még elég stabil ahhoz, hogy ezt kezelni tudjam, miközben a lineáris idő is felborul a rendszeremben. Előző (párhuzamos) életek emlékbetörései öntenek el váratlan pillanatokban, sokszor nem tudom megmondani, hogy amit látok, vagy tapasztalok a múlt, jelen vagy jövő. S egyáltalán kié mindez?

Csendre, egyedüllétre, természetre vágyom. Vágyom olyan tanítók és emberek társaságára, akiknek jelenléte és magas rezgése elősegíti az integráció és a helyes emlékezés folyamatát bennem.

Az elkövetkező évtizedet nagyrészt elvonulásokon, megvilágosodott mesterek, tanítók és tanítványaik között töltöm - vagy egyedül a természetben - miközben képzem magam, hogy integrálni és kibontani tudjam mindazt, amit kaptam szellemi, mentális, érzelmi és fizikai szinten.

Vannak azonban ajándékok, amelyek visszatérésem óta erőfeszítés nélkül élővé váltak bennem.

Ilyen például a magány és a szeparáció érzetetének megszűnése. Habár rengeteg érzelem mozdul át később is ezen a testen, többé nem tudtam újra igazán elkülönültként, a többi embertől leválasztottként érzékelni magam.

Emellett leírhatatlan, nem múló szeretet ébredt fel bennem minden ember és minden élőlény iránt. Ezt meg kellett tanulni éretten megélni és kezelni.

Könnyed volt felismerni, hogy ezt a testet nem én tartom fent. S így életem vagy halálom nem az én kezemben van. Ezzel az emberre oly jellemző halál/egzisztenciális félelem is elmúlt.

Ahogy az elmúlt évben kontempláltam az elmúlt tizenhárom év folyamatait, rengetegszer fogott el zokogás a mély hálától.

Igent mondtam az Életre, igent mondtam a Teremtőre és mindenemet az igazságnak ajánlottam fel - cserébe megkaptam mindent, s annál is többet. Kegyelemből és kihívásból is.

Csodálatos emberekhez vezetett az Élet, csodálatos helyekre utazhattam és végtelen lehetőséget kaptam arra, hogy önmagam mélységeivel legyek elképesztően tiszta, megtartó terekben.

Igent mondtam arra, hogy felszámoljak mindent magamban, ami közém és a szeretet közé áll.

S végül... én számolódtam fel.

Csak a Szeretet maradt.

A Teremtő Fénye ez a szeretet. Ez vagyunk mi, s ebből van minden. Az is, ami nem ebből van.

Amíg személyként érzékeljük magunkat, semmi nem hoz annál nagyobb békét és nyugalmat, mint az, ha prioritásba helyezzük a kapcsolat kiépítését a Forrással, aminek az életünket köszönhetjük.

Amikor pedig már valóban nem személyként érzékeljük magunkat elsősorban, nos... akkor olyanná válunk, mint a Nap, a szél, a víz vagy a fák: létünkből árad a Forrás ünneplése.

S mégis, akkor is, nem lesz nagyobb öröm, mint ez az ünneplés, a szeretetet ünnepelni, minden létezőben, aki szembejön velünk.

Ide érkeztem meg és ennek szeretnék teret nyitni mindenki számára, akit hív, hogy a tudása megéléssé váljon.

Hogy valójában, ténylegesen lehetőség legyen megtapasztalni,

mit jelent

a H A Z A T É R É S.

21 nap a Forrással, egy megtartó térben, együtt.

Szeretettel,

𝓐𝓷𝓷𝓪𝓓𝓲𝓿𝔂𝓪 🌸