Van egy festmény, amit nem gondoltam, hogy nyilvánosan meg fogok mutatni. Van egy történet, amit nem gondoltam, hogy nyilvánosan el fogok mesélni.
Most is csak óvatosan fogok írni erről. Most is csak megválogatva a szavakat.
De talán ő is örülne neki, ha ez a tér megnyílna mások számára is, a bejegyzésemen keresztül. Most, amikor annyi ember távozik el váratlanul a bolygóról. Fiatalok és öregek. Váratlanul és hosszú szenvedés után. Olykor békében. Ritkábban. Mély szomorúságot, gyászt és sokszor sokkoló érzéseket hagyva maguk után.
Úgy alakult sorsom, hogy az évet egy haldoklás kísérésével kezdtem.
Próbálom most szavakba önteni mindazt, amit azokban a napokban megtapasztaltam. Lehetséges, most mégis: lehetetlennek tűnik. A szenvedés kegyetlenségének érzete. A hozzátartozó tehetetlensége. A várakozás. Az ima. A reménykedés. A napról napra mélyülő csend. A fontosnak tűnő dolgok elhullása. "Nem számít, nem számít már..." A szavak eltűnése. A forma lebomlása... és végül csak egy dolog marad. A szentség. A kegyelem. A csoda. A szeretet. A létezés csodája. Hogy volt egyáltalán. Hogy megtörtént. Hogy megtörténhetett.
Hogy létezhetett a tánc, a zene, a sóhaj, az érintés, az apró pillanatok.
A nevetés, a kacagás, a röhögés.
Az összetartozás, a közösség.
A kérés nélküli segítségnyújtás.
A bizalom, a hit. A félelem. S a lélegzet.
Hogy láttuk egymást.
Hogy a tekintetünk találkozhatott.
És a szív emlékezhetett.
Arra, ami a legfontosabb. Az elején és a végén is.
Kimondatlanul is. Az ölelésben ott volt.
Az elején és a végén is.
Csorognak a könnyeim, ahogy írom ezeket a sorokat. Mert tudom, hogy ő diktálja. Ő, akinek annyi mindent köszönhetek. Földi időben rövid volt találkozásunk, mégis általa tudtam megérkezni a fizikai világba is. "Majd megoldjuk." Ezt tanultam tőle. Hogy mindent meg lehet oldani.
Az Élet szentség. A Halál is szentség. És a kettő között csend. Mégha nem is így tűnik.
Emlékezzünk.
A festmény címe: Az átkelés.
Neki festettem. Amikor átkelt. De ezt akkor nem tudtam...
Hozzon gyógyírt minden léleknek.
