Karjaimba emelem az apró testet és az ablakhoz viszem. Próbálom magyarázni neki, hogy anyaésapa most elment, nagyautóval, de majd jönnek érte... biztosan. Valamikor délután. Pillanatokra abbahagyja a sírást, rám mered könnyes szemein keresztül, majd ki az ablakon. Hamarosan újra kezdi azonban, végtelen könnyek és tehetetlenség rázza a kis testet. Anyaaa!! Apaaa!!!
2006 végén járunk, s nemrég fejeztem be a babysitter képzés elméleti részét. A sikeres vizsga után most a 150 óra kötelező gyakorlati képzést töltöm, egy igen drága, elit, budai magánóvódában. Elhagyatottan zokogó kis-és nagy gyermekek, kitörő agresszió hol az apróságok, hol a felügyelők részéről, leírhatatlan minőségű idomítás, legszarabb minőségű zsemlepárizsival - hatalmas pénzekért cserébe. Minden gyermekről vezetni kell egy kis könyvet, melybe kötelezően a nap végén be kell írni, hogy aznap mi történt vele. Természetesen ránk van parancsolva, hogy hazudni kell, semmi mást nem írhatunk be, minthogy a gyermek fantasztikusan érezte magát, örömmel ette a biopaprikás, biosajtos szendvicset, egy kis angyal volt végig - minden a legnagyobb rendben, ma is.
Kerek egy óvodai nap után este hazaérve 39 fokos lázam lesz. Már nyolc órányi hazugságot sem bír a Lelkem. Rosszul tettem vajon, hogy követtem az intuícióm és itt kötöttem ki? Hiszen ez életem első valóban egyedül és belülről hozott döntése mióta otthagytam az egyetemet. Sokan próbáltak rávenni arra, hogy menjek vissza... hogy életem legrosszabb döntését hozom. De már nem volt visszaút, mert lépésemet követően a látásom elkezdett kinyílni.....
Az egyetem otthagyását megelőző hónapokban begyulladt a fülem. Hiába csináltam bármit, egyre rosszabb lett, egyre jobban fájt, mígnem már aludni sem tudtam. Másfél hónap gyötrődés után egyik reggel felültem az ágyban és megszállt egy hihetetlen erő. Eldöntöttem, hogy addig nem állok innen fel, míg rá nem jövök arra, hogy miért vannak begyulladva a füleim. Három órán keresztül ültem az ágyban, elképesztő erővel ásva lelkem legmélyére, mikoron... megvilágosodásszerű fény-atombomba robbant fel bennem és hirtelen megláttam.
Megláttam, hogy születésemtől fogva egy sínre voltam rakva. Egy meghatározott sínre, amit nem én választottam. Ez a sín csupa "kell"-ből és rabszolgaságból épül fel. S a vonaton, ami a sínen megy rajta ül az egész társadalom. "Óvodába kell menni... iskolába kell menni... egyetemre kell menni... dolgozni kell... házasodni kell... gyereket kell szülni... törvényeket kell követni... nyugdíjba kell menni... meg kell halni...".
Istenem... Ott és akkor felismertem és kétségek nélkül tudtam: teljesen más életem lesz, mint a legtöbb embernek, bármivel jár és bármit is jelentsen ez. Nem lesz többé "kell" az életemben, sőt, minden kell-t meg fogok kérdőjelezni. Lelkem hangja és a szívem vezetése lesz az egyetlen, melyet követni fogok. Őrültségnek tűnik, de megfogadom. Így legyen, s így lesz. A füleim mosolyogni kezdtek és...
.
... a látásom elkezdett kinyílni. Megráztam magam. Az óvodai gyakorlat első estéjén vagyok, s ahogy lázasan vánszorgok haza hirtelen eszembe jut. Volt egy lány a képzésen, akivel röptében beszélgettünk és valamiért megemlítette, hogy van egy asztrológus barátnője. Huncutság villant a szemében mikor ezt mondta. Valami elmosolyodik bennem: megvan a kenyérmorzsa, a következő apró lépés, ezért kellett hát épp ide jönnöm. A gyakorlati képzést azonnal félbehagyom és bejelentkezem életem első asztrológiai elemzésére.
El sem tudtam volna képzelni akkor, hogy az az egy röpke találkozás az egész életemet fogja megváltoztatni....