– Szerintem beszélned kéne ezzel a fiúval! – Ádám szemei csak úgy szikráznak a lelkesedéstől, ahogy elkap a fürdőszobába menet. Ritkán néz a szemembe és még ritkábban látom őt ennyire lelkesnek, habár már három éve együtt vagyunk. Kijelentésén igencsak elcsodálkozom, hiszen idegen emberekkel kapcsolatban általában még visszahúzódóbb és tartózkodóbb volt. S habár magamat sokkal nyitottabbnak gondolom, ezúttal egyértelműen én vagyok az, aki nem túl lelkes az új jövevénytől.
Igazából nem is világos számomra, miért is mondtam igent arra, hogy egy ismeretlen fiút is magával hozzon egy barátom a huszonkettedik születésnapomra. Talán csak szokásomhoz híven nem tudtam nemet mondani. Mikor meglátom, első látásra képtelen vagyok eldönteni, hogy egy őrülttel vagy egy zsenivel állok szemben és ez igencsak kiborít. Emellett a házibulik szervezésénél nagyon leterhel az a gondolat, hogy mindenkinek jól kell éreznie magát, így aztán hideg borsózik a hátamon attól az elképzeléstől, hogy ez a srác tán az agyunkra fog menni.
– Beszélj vele, nagyon érdekes ember... – bököd meg ismételten párom felrázva merengésemből. Vonakodva megyek bele, kissé szégyenkezve a szembesüléstől, hogy valójában órák óta kerülöm ezt az ismeretlent a saját lakásomban.
Belépek a vendégszobába. A fiú feltekint társalgásából; a hátam mögött lévő páromra, majd rám mosolyog. Karját gyermeki örömmel tárja szét, miközben kék szemei felvillannak szemüvege mögött. – Gyertek csak be! – rikkantja vidáman. Vonakodva lépek elé, s kissé félszegen jegyzem meg, hogy Ádám buzdítására vagyok itt. – Ó, nagyon jó, hogy jöttél! – kiáltja, – mit szólnál hozzá, ha meditálnánk egyet?
A meglepetéstől a lélegzetem is eláll, s mire felocsúdok, Ádám csintalan mosollyal már tessékel is be a másik szobába, mely üresen kong. A konyhában felzendül a társaság nevetése, s mint tenger morajlása zúg be a zárt ajtó repedésein. Hogy férnek el a konyhában mind a tizenöten? – morfondírozom, miközben észrevétlen mozdulattal leülök az ágy szélére. Ádám halkan becsukja háta mögött az ajtót, s csak ketten maradunk. Kezdeti feszengésem elmúlik és a helyzet kezd kíváncsivá tenni. A kékszemű rendhagyó módon a szőnyegen foglal helyet.
Csend hullik a szobára. A pillanat elkezd kitágulni, s szinte azonnal elfeledkezem a helyzet kissé abszurd mivoltáról. Nagyon régóta szerettem volna megtanulni meditálni, de fogalmam sem volt arról, hogyan fogjak neki. Némán nézünk egymásra. – Mit szeretnél? – kérdezi tőlem mosolyogva. – Emlékezni. – hagyja el számat a válasz, mely jómagamat is meglepi. A fiú hunyorítva biccent, majd szó nélkül elfekszik a szőnyegen. Mivel további utasítást nem ad, így én is követem őt, s csendesen az ágyra dőlök. Lehunyom a szemem.
Az érzés... megmagyarázhatatlan, leírhatatlan érzés. Érzés, mely beivódik a sejtekbe, a véráramba, az érzés, melyet a szív pumpája egy váratlan pillanatban kilök magából, beterítve a testet emlékezéssel. Kitágul a belső tér, s szemeim előtt megjelenik egy alak.
A karakter felém fordult – s egy pillanat tört része alatt felismertem Őt. Lényéből áradó végtelen ereje szíven ütött, azonban szabályos és megfoghatatlan vonásai, hosszú, fekete haja ellenére csontig hatoló, dermesztő sötétség sugárzott belőle. Tekintetünk találkozott, s a Kettő ismét Eggyé lett.
Az érzés... soha nem tudom feledni. Emléke most is végigrázza minden sejtemet.
Megszűnik lényemben a szeretet, mintha soha nem is létezett volna. Karjaimból kiszáll az együttérzés, űrt és jeges hideget hagyva maga után. Elmémbe ősi képességek áradnak, miközben briliánsan felragyog bennem a Ráció Istene. Lassan megszűnik bennem minden, ami emberi, s minden, ami isteni. Szívemet érzelemmentes kíméletlenség és logika hatja át, izmaimban mesterséges erők feszülnek. A cél szentesíti az eszközt.
Peregnek a képek. Nem ismerem a szeretetet. A fény tudása rég feledésbe süllyedt lelkemben. Egyetlen dolog számít csak: végrehajtani azt a kísérletet, mely során egy új faj jöhet létre. Egy faj, mely ellenállóbb és erősebb mindennél, azonban teljes mértékben irányítható. Az új technológia elhozza mindazt, amire valaha vágytam. Csak a hatalom, a teljes kontroll és az erő számít.
Már nincsenek barátaim, csak szövetségesek és ellenségek. Belépek a kristálytemplom hatalmas, oszlopos csarnokába, s a csendes vízű szökőkútban plafonig fekszenek a halottak. A víz vörös színű, s én mégsem érzek semmit, csak hideg ürességet. Kimerültem a harcban, hiába tudok érintés nélkül, pusztán gondolati úton ezreket legyilkolni: az erőm fogytán. Váratlanul az árulás energiáját érzem, s dühödten fordulok meg. A templom lépcsőjén szövetségeseim indulnak el felém. Már ők sem... Nem adom magam könnyedén, de végül megvetően esendő módon, késszúrás által halok meg, mint valami Ember.
Kiszakadok a testemből és szinte azonnal látom a pusztulás szélén álló, égő bolygót, millió lélek halálsikolyát az éterben. S ekkor eléri Lelkemet a robbanás: szétvet egy erő, darabokra hullik, s belém árad minden érzés.
Mit tettem? Ó Istenem, Istenek....
Mit tettem?
Halott a testem, s mégis haldoklom tovább. Minden fájdalom, amit valaha okoztam, minden szörnyűség, amelyet valaha elkövettem végtelenszer erősebben csapódik belém. A bűntudat, a kegyetlenség, a szenvedés, a fájdalom szerteszét szaggatja a Lényem, s darabjai különféle asztrál világokba záródnak. A pokol legmélyebb bugyrába reked tudatom, s ott sínylődöm ezer és ezer éven át, kínozva magam, újra és újra lejátszva a képeket, miközben tudom, nincs megváltás, tettemet nem lehet megbocsájtani...
– Gyere vissza! – a hang átsüvít téren és időn, s inkább hangzik parancsként, mint kérésként. Szemeim kipattannak, pislákoló félhomály fogad. Világító kék szemek merednek rám, gyengéd kezek a vállamon.
– Ne haragudj, kérlek, meg kellett, hogy öljelek...
Egész testemben remegek, ajkaim és ujjaim jeges hideget árasztanak magukból, miközben könnyeim patakokban folynak. Fuldokolva zokogok, mégsem jön ki hang a torkomon. Megpróbálok felülni az ágyon, de a testem nem engedelmeskedik. Hófehér ujjaimmal szorítom a kezét, fejemben zakatol a kérdés: – Hogyan... hogyan létezzek ezután?
A kékszemek csendesek villognak rám.
Hogyan létezzek ezután Barátom? . . .