Belépni egy új világba

Hogyan lehet megosztani a megoszthatatlant? Ez a kérdés foglalkoztat már jó ideje.

S bármilyen meglepő, ez a "jóideje" 2012. január 7-e óta tart.

Pedig azóta sok víz folyt le azon a bizonyos Dunán. Rengeteg módon írtam, szóltam, nyilvánultam meg az elmúlt években.

S mégis, talán minden, ami az elmúlt tizenhárom évben történt, annak az egy napnak az integrációja volt.

Annak az egy pillanatnak, amikor az életem végetért és újrakezdődött.

Annak az egy pillanatnak, amikor átadtam magam.

Annak az egy pillanatnak, amikor megtapasztaltam, hogy van Isten.

Miért olyan nehéz erről beszélni?

Mert az elme mindenből dogmát csinál. S aztán a dogmát hiszi a valóságnak.

Az elmúlt húsz évem önismereti -és spirituális útja során végig tudtam figyelni tanítványként és tanárként is a különféle pszichológiai és ezoterikus nézőpontok elterjedését.

Egyrészről nagy örömmel tölt el, mert észrevehetően átszivárgott már a társadalomba az önismeret és a mentális egészség fontossága. Mára már nem (annyira) ciki dolog terápiára járni, traumát feldolgozni, s egyre több ember kíváncsi a lélek tartományaira.

Az árnyéka mindennek azonban annak a tévedése, hogy sok esetben a tudást összekeverjük a tapasztalással. Előadásra járunk könyveket olvasunk, podcastokat nézünk, hallgatunk önismereti és spirituális témákban.

Tudjuk, hogy minden Egy, tudjuk, hogy mi teremtjük a valóságunkat, tudjuk, hogy nem jó negatívan gondolkozni, tudjuk, hogy a gyerekkori traumák kihatnak a jelenünkre, tudjuk.... Tudjuk?

Igaz-e mindezen tudás valójában? Mi igaz ebből egyáltalán?

Sokszor legbelül ugyanúgy félünk. Ugyanúgy elszakítva érezzük magunkat mindentől és mindenkitől. Ugyanúgy vágyunk a szeretetre és szorongunk a halál gondolatától. Mindeközben azonban legbenső érzéseink már nyakon vannak öntve egy jó adag tudással karmáról, felsőbb énről, egységről, hozott mintákról, előző életekről.

Mélységes alázatra van szükség ahhoz, hogy elkezdjünk merni szembenézni a tudásunk és a tényleges megtapasztalásunk közötti szakadékkal.

Alázatra van szükség ahhoz, hogy sok év önismereti út után is ki merjük mondani: nem vagyok jól. Hogy sok év spirituális út után is ki merjük mondani: nem tapasztalom az Egységet. Hogy sok év terápia után is fel merjük vállalni akár: még mindig haragszom a szüleimre.

2012. január 7-én majdnem meghaltam.

Aztán visszakaptam az életem.

Azóta tudom: van Isten.

Valóban.

Van Forrás, Van Erő, ami Megtart. Kívülről is és belülről is.

Végtelen szeretet.

Ennek a megélésnek szeretnék hamarosan teret nyitni mások számára is, mert ma már látom, egyedül ez az, ami valósan és gyökeresen megváltoztatja az életünket.

Az igazság megtapasztalása.

És.... a H A Z A T É R É S. Testben.

Erről fogok bővebben mesélni az elkövetkező napokban.

S hamarosan indul a 21 napos folyamat is.

Figyeld a facebook oldalam és a honlapom - érkezik a hírlevél is róla a napokban.

Van tovább. Mindig!

Szeretettel,

𝓐𝓷𝓷𝓪𝓓𝓲𝓿𝔂𝓪 🌸