Mátyás, az Isten ajándéka

"A név jelentése emlékeztethet bennünket arra, hogy értékeljük az élet ajándékait, és hogy törekedjünk arra, hogy mi magunk is ajándékot adjunk a világnak tehetségünkkel, munkánkkal és szeretetünkkel."

Péntek éjjelről szombat hajnalra nem tudtam aludni. Határozottan meg voltam ezen lepődve, ugyanis már jóideje úgy működöm, hogy amint a fejem érinti a párnát, rögvest kivágódom. Most mégis éber voltam. Reggel 7-kor kellett kelnem egy képzés miatt, s emlékszem, 6 óra körül még mindig azon morfondíroztam, hogy vajon miképpen fogok aznap 11km-t túrázni a hóban, nulla alvás után.

Este értem haza, s valahogyan rögvest megtalált a hír arról, hogy eltűnt egy 18 éves fiú Budapesten. Szombat hajnalban indult el hazafelé egy szórakozóhelyről, azonban sosem érkezett már haza.

Nincs racionális oka annak, hogy miért érint vagy éppen nem érint meg, egy-egy szembejövő történet - a mostani azonban nyomban egész lényemet megszólította és mélységesen megrázott.

Ahogy telt az idő, százak, majd ezrek mozdultak meg, hogy megtalálják őt. Két nap alatt tízezer ember lépett be az őt keresők csoportjába. Elképesztő volt tanuja lenni annak az együttérzés hullámnak, amely végigsöpört az országon, melyen keresztül idegen és ismerős eggyé vált.

Nagyon sok gondolat mozdult meg bennem, melyet ezzel kapcsolatosan meg szerettem volna osztani. Mára azonban csak a csend maradt.

Ennyit tudok most szavakba foglalni: egy hatalmas lélek bevállalta azt, hogy sorsával felemel egy országot. Nem kisebb dolog történt valójában ennél.

S bármily szörnyű, fájdalmas, felkavaró, megrázó, megrendítő és érthetetlen - mindannyiunkért tette, amit tett.

Ezt az országot, s a benne lévő embereket; ezt a bolygót és a rajta lévő emberiséget, nem a nagy befolyással és hatalommal rendelkező vezetők, nem nagy nevű politikusok változtatják meg gyökeresen, hanem az olyan csodálatos fiatalok, mint amilyen ez a fiú is. S velük együtt mi, emberek.

Fizikai mivoltában és szellemi létében is erre emlékeztet minket.

A szívünk meghasad, térdre borulunk és úgy érezzük minden elveszett, miközben éppen az Élet szentsége és benne minden létező egyedi csodája világítja be az egész létezést. Ez ébred fel bennünk, ennek a felismerése érintődik meg a lelkünkben.

Az átélt düh, fájdalom és hibáztatás mind emlékeztető arra: mi számít valójában ebben az életben.

Emlékeztet az igaz szeretetre, odafigyelésre és a szeretet-háló ápolásának fontosságára, mindenek felett.

Éljük-e, megvalósítjuk-e mindezt a hétköznapok sodrásában?

Ma este felzarándokoltunk a Lánchídra. Gyertyákat helyeztünk le, s virágot. Azt kívántuk, váljon ez a híd az emlékezés hídjává, mely a soha nem múló fényre és szeretetre emlékeztet mindenkit, aki áthalad rajta.

Emellett pedig elhelyeztünk egy kis dobozt, amelybe bárki, aki arra halad, beleírhatja üzenetét, mely a szívéből kikivánkozik a világnak.

Kívánom, hogy sokáig égjen ott a fény, s kívánom, hogy terjedjen az üzenete.

Emlékezem.

Imádkozom.

Szülessen kegyelem a fájdalomból, mindenki számára.

Emeljük fel egymást ma és mindenkor!

Áldással és főhajtással, 𝓐𝓷𝓷𝓪𝓓𝓲𝓿𝔂𝓪 🤲