Tudom, nem látod. Hogyan is láthatnád,
mikor oly teménytelen sok a hibád?
Nézz a testemre, mondod.
Itt túl sok, ott pedig kevés.
Gondolatim, ha látnád, borzadnál.
Nem kérdés.
Érzelmeim is vadak, mint viharos óceán,
vagy tán épp kihúnytak, mint jégbe zárt Kánaán.
Lelkemről, tán csak könyvekben olvastam -
minden mi bennem ragyog, tőlem oly távol van.
Ne hozz szégyenbe hát,
ne gúnyolódj velem! - méghogy szent...
Gyarló, az én nevem.
Nézz szemembe, Barátom, mégha oly nehéz.
Ne fordítsd el arcod,
s lelked ide ér.
Minden, mi gyarló benned, sosem voltál talán,
gyermekember-léted tévedésben jár.
Nézz a csillagokra, s nézz a fűre, fára!
Vonuló felhőre, baktató csigára.
Legyen bár hangya, oroszlánt ölelő szavanna vagy kozmikus jelenés,
egy sem ismeri
a tökéletlenség-jelentést.
Ébredj, Barátom, gondolat az, mi elválaszt.
Dobd le magadról,
hamis töviskoronádat.
Támadj fel, s láss az igazság szemével,
Szentséged terád vár, ölelő kezével.
Áldott utat, Apukám.
Comments