Egy új élet kezdete - Hazaérkezés vagy megérkezés?

Augusztusi csend. A formaöltés drámája és katarzisa. Anyagba bújt szellem. Szavakon túli metamorfózis. Új fogalmak keresése egy lebomló valóság lírai eposzára. Volt, hogy küzdelemmel teli volt minden szó. Lényem igazságot akart, de számon csak hazugság egy-új-élet-kezdete-hazaérkezés-vagy-megérkezésjött ki. Lelkem szétfeszült a paradoxonban és inkább a némaságot választottam. Kínomat csak az idő oldotta fel, mely elfogadást hozott eme sík törvényeit illetően. Egyes számú törvény: szóban nincs igazság.

Utam mégsem a hallgatásé lett, hanem a folyamatos próbálkozásé: szavakat adni a kimondhatatlannak, igaznak maradni a hazugságban, egyszerűnek lenni az örökkön összetettben.

Utam a végéhez közeledik. Sokszor elgondolkozom azon, hogy imádott tanítóink, kiknek bölcsessége előtt megremeg és térdre hull az ember, vajon hogyan beszéltek hétköznapi helyzetekben, barátaikkal, családtagjaikkal? Hamvas Béla, Szepes Mária, Weöres Sándor... kiknek ajka és tolla a legmagasabb szentséget öltötte anyagba. Kik voltak ők, emberként? Hétköznapi szentség, könnyed mélység, közvetlen bölcsesség, humorral teli időtlenség, igaz bohócság. Újra és újra nekiveselkedem annak, hogy lényemben felöleljem a létezés teljes paradoxonát. Hazaérkeztem a formán túli végtelenbe, ahol minden mindegy. Majd ráláttam arra, hogy még sosem születtem meg. Döntöttem és elkezdtem testet ölteni. Vérrel, kínnal gyásszal, eksztázissal, őrülettel és csenddel teli megérkezés, melyet mégis átsző egy megmagyarázhatatlan, pókháló finomságú, örökkön jelenlévő ártatlanság. Ez az ártatlanság az esthajnalcsillagom a metamorfózisban.

Pillanatról pillanatra tanulom az emberlétet. Örökkön épülő, örökkön lebomló, örökkön kitáguló s örökkön elengedésre váró valóság ez. Nem lehet jól csinálni. Talán igazul sem. Csak térden állva, fejet lehajtva. Felemelt fejjel, egyenes derékkal. Tiszta szívvel, örök kérdésben. Tiszta elmével, örök válaszban. Örökké gyarlón, örökké megvilágosodottan.