Már megint az a megmagyarázhatatlan, fura érzés. Látszólag minden rendben van, ugyanúgy beszélgetünk, nevetünk és ölelkezünk. Mégis, mintha valami feszültség lenne a levegőben, szinte észrevétlenül, alattomosan, mint egy statikusság, egy interferencia. A szavak ugyanolyanok, s a mosolya is. Érzem, hogy valami megváltozott. Mint egy ólálkodó árny, borsószem a cipőben, kellemetlen vibrálás. Istenem, csak ne kelljen szóba hoznom - nyűglődöm belül - hiszen oly jó látni, ölelni, együtt lenni. S mégis, semmi másra nem tudok gondolni, mint arra. Szinte kiabál az aurából. Majd egy idő után már nem bírom, s két mondat között váratlanul feltör számból a kérdés: ...És egyébként hogyan döntöttél ezzel a névennemnevezhető dologgal kapcsolatban ...?
Beáll egy pillanatnyi csend, majd feltárul a valósága:
S már látom is.
Valami megadta magát a másik erőnek.
Kinek tudom elmagyarázni, s hogyan tudnám szavakba önteni mindazt, amiről eddig nem tudtam hogy létezik, s így szavaim sem voltak soha?
Azt az érzést, amikor a forma látszólag ugyanaz, de mintha eltűnt volna mögüle a tartalom?
Azt az érzést, amikor látszólag egy vonaton ülünk, de közben már távolodunk is?
Azt az érzést, amikor jelen van a mosoly, de a ragyogás már eltűnt a szemből?
Azt az érzést, amikor meglátom, s látszólag ő az, de már nem ő az?
Azt az érzést, amikor a szeretet szava cseng, de az illata nincs?
Azt az érzést, amikor a test itt van, de a gazdája eltűnt...?
Van, ahol látszólag minden ugyanaz.
Látszólag minden rendben.
Változatlan.
Meditáció, jóga, önismeret, spiritualitás.
Megérzés, testbe vetett bizalom.
Felsőbb én, Isten, intuíció.
Tudatosság.
Van, ahol semmi sem ugyanaz.
Semmi sincs rendben.
Minden megváltozott.
Szenvedés, fizikai fájdalmak, depresszió, gyengeség.
Negatív gondolatok, agresszió, önbántás.
Betegség, legyengülés, halál.
Tudatlanság.
És itt jön a döbbenet.
Mert mindkettő már csak forma.
A tartalom elveszett, eltűnt, élettelen mindaz, ami élő volt.
Az egyik látványos,
a másik nem.
Mégis: egyik sem valódi már.
Habár nem élettelen még, de napról napra élettelenebbé válik,
miközben
szenved kínok között, s átkoz eget és földet
elszakítva
vagy
hamis fénye ragyog, áld eget és földet
a mindegyet, s a Mind-Egyet
egységben.
Látszólag.
Látszólag!
De nem mindegy.
Ó, s nem is Mind-Egy.
Mert Barátom, most kulcsszó a szétválasztás.
Búzát az ocsútól.
Most történik, kívül és belül.
Ha nem tudod megkülönböztetni az igazat a hamistól,
Magad is hamis fénnyé válsz, könnyebben mint valaha.
Azt fogod hinni, hogy ragyogsz,
Pedig csak olyan leszel, mint csillag az égen,
Mely évmilliókkal ezelőtt
Kihúnyt.
Lelked végtelen Fény,
Tested véges Fény.
Óvd a Fényt.
Minden formában.
